Harmadik fejezet

Mikor az ablak felé fordítottam fejem, tisztán láttam, hogy mennyire szép időnk volt az őszt meghazudtolva. Ha kicsit több erőm lett volna, akkor elbóklásztam volna odakint, hogy szívjak magamba egy kis D-vitamint is, mielőtt a tél magába szippant.

De tisztában voltam azzal, hogy aznap ez is csak egy ábránd marad, mivel kevés időm maradt, hogy apámnak jelentést tegyek, és azt a keveset se pazarolhattam el mással, mint alvással.

Kutyafuttában tömtem be azokat a finomságokat, amit Keunsuk hozott, míg hallgattam, ahogyan panaszosan gesztikulált az asztal túloldalán. Tudtam, hogy ki fog belőle törni, csak idő kérdése. De nem zavart. Legalább ennyivel is többet maradhattam vízszintesen, és élvezhettem a párnám, no meg a paplanom meghitt ölelését, amiért az agyonhajszolt testem roppant hálás volt.

***

Hónapokkal később, mikor az ősz átadta helyét a télnek sokkal eseménydúsabb időszak következett. Az éves, rendhagyó bál közeledtével mindenki egyre inkább kezdte a fejét elveszíteni. Többek között én is, mert apám egy igazán nagyra becsült vadászt akart azon a napon bemutatni, amiért külön kérte, hogy vegyem fel a legjobb formám, és viselkedjek illedelmesen.

A bál előtt pár nappal viszont összefutottam egy számomra ismeretlen alakkal, s annak hű követőjével, akik a főrezidencián masíroztak fel, s alá. Teljesen otthon érezték magukat. A cifrább öltözetű, aki a szolgája lehetett, néha rám pillantott, de ezen kívül nem törődtek velem, ahogy én se velük. Az sem érdekelt különösebben, hogy az egyikük befogott démon. Mint említettem már,  akkoriban nagyon elszaporodtak a „házi kedvencek”, így meg sem lepődtem már, ha egy nemesebb, rangosabb személy közelében mindig megérzéseim támadnak.

Az esemény napján kész gyomorgörcs kísért egészen sötétedésig. Estére már abba fáradtam el, hogy idegeskedtem. Nem szerettem a kitüntetett figyelmet, és egyszer sem örültem annak, hogy a főnök oldalán kellett virítanom, de nem volt más választásom. Keunsuk volt az egyetlen, aki tartotta bennem a lelket.

Ruhám illetően nem vittem túlzásba. Egy combközépig érő, testre simuló, pánt nélküli, vörös ruhát választottam, amit fekete csipkés anyag borított kívülről. Ehhez még egy ugyan ilyen vörös öv dukált, s egy egyszerű, fekete magassarkú. Hajam hanyagul fogtam hátul össze, így a rövidebb tincseim szépen keretezték pufi arcom. Utolsó simításként, csak a nagy szemem emeltem ki, és már készen is voltam, hogy túléljem az estét.

Az éjszakai mulatozást a nagy konferenciateremben kezdtük. Míg a csoportunk apraja-nagyja összegyülekezett a bál helyszínén, addig apámnak – és vele együtt sajnos nekem is – kötelessége volt, hogy az utolsó megbeszélést megtartsa, s átbeszéljék a következő lépéseket. Jó lányként viselkedtem, és próbáltam mindenre odafigyelni, hogy pótoljam a hiányosságaim. Ezekből akadt bőven, mivel nem igazán vettem részt az e fajta eseményeken, mert nem volt időm, sem energiám rá. Ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor azt is hozzá tehettem volna, hogy leginkább kedvem nem volt a dologhoz, pedig néha nem ártott volna.

Valahol az est közepén végképp úgy éreztem, hogy elvesztem abban a világban, amit magaménak kellett volna tudnom. Beszélgettem emberekkel, de akkor is leginkább az incubusaik érdekeltek.

Nem sokan hozták magukkal, de némely ember nagyon szeret kérkedni, és annak elengedhetetlen része volt, hogy a nagyközönségnek bemutassa az idomított démonát. Noha Keunsuk is velem volt, én mégsem azért hoztam el, hogy mutogassam, hanem, hogy ott legyen, ha baj van.

Szóval, míg az emberekből áradt a szó, én szavak nélkül analizáltam a vele érkező pokollakóját.

Igaz, hogy szelídnek tűnnek, de a látszat sokszor csalhat.

Míg ezek a lényeknek nem pusztulnak el se a szenteltvíztől, se a napfénytől, így az egyházi hókusz - pókusz nem jöhetett szóba egyszer sem, mikor arra került a sor, hogy szembe kerüljek eggyel. Bár tény, hogy leginkább éjjel támadnak, attól nem kizárt, hogy valakit nappal is az elméjük végzetes csapdájába csábítsanak. Mivel fizikálisan nem igazán erősek, így mentális oldaluk a fejlett, s egyben a legveszélyesebb. Ugyanis a szexuális vonzásukkal a gyenge embereket hamar akaratuk alá hajtják. Számukra nem szükséges az éjszakát sem megvárni, mivel nappal is ugyan olyan erejük teljében vannak, mint a sötétség leple alatt.

Hatékony képességeikkel, minden érintéssel vagy csókkal erőt szívnak el a kiszemeltből. Nem elég, hogy akaraterőnk fogy el, még a testünk is feladja a harcot a lénnyel szemben, így igen hamar kerülünk kiszolgáltatott állapotba. Az áldozatok az aktus után általában meghalnak, amit az orvostudomány hirtelen beállt szívleállásnak titulál. Mivel démonok, képesek bárhol eltűnni, illetve ismét feltűnni, emiatt nagyon gyorsak. Fegyverük a karmaikon kívül nem igazán vannak, bár emberi alakjuknál mégis előfordulhat a korhoz jellemző fegyverzet, de még ekkor is nagyon erős a mentális erejük, így kevés lénynél található bármiféle ártalmi tárgy.

Az is köztudott tény, hogy leginkább magányos embereket támadnak meg, de akár álarc mögé is bújhatnak, s álmunkban hihetjük azt, hogy kedvesünk van mellettünk.

Jellemük higgadt, nyugodt és magabiztos, de egyben alattomos is. Bár nehéz őket felbőszíteni, azért jobb az óvatosság.  Jelenlegi helyzetünkből ítélve se lehetünk elég biztosak abban, hogy az általunk uralt démon annyira kezes bárány, mint mi hisszük.

Aki akarja elhiszi, aki nem, az csak akkor állna át a másik oldalra, ha szemben találja magát vele. De ekkor már késő.

-                De elgondolkodott, kisasszony. – motyogta valaki a fülem mellett. Bármin is bambulhattam el, elég látványos lehetett, ha már ennyire be kellett hajolnia a magánszférámba.

Elhajolva vettem szemügyre a fickót, aki megszólított. Arcvonásait egyből felismertem. Ő volt az, akivel a rezidencián összefutottam pár nappal ezelőtt, de az akkori, és mostani kinézete nagyon más, mégis ugyan az. Az profilja nem változott, de a ruhája és frizurája szinte felismerhetetlenné tették.

Elnéztem oldalra, hogy biztos legyek abban,hogy ő az, nem eddig egy hasonmása. Igen, egy pillanatra azt is átvillant az agyamon, hogy ketten vannak, egy amolyan jó és rossz személy, de mikor démonja meghajolt előttem, már biztos voltam abban, hogy nincs két személy.

Ebben az esetben viszont nagyon nagy meglepetést okozott. Haja alsó fele lefésülve, míg a többi része felállítva díszelgett ugyan abban a színben, amiben aznap láttam: feketében. Ez még normális, de azon a délutánon nem tűnt ennyire királyinak. Öltözéke volt a korona rajta. Egy japán fekete kimonóra emlékeztetett az alsó ruházata, aminek elején két fényes, vastag acél csík keresztezte egymást a mellkasa közepén. Ezeken a csíkokon valamiféle motívum rajzolódott ki, amit nem láttam pontosan mi az, de még így is nagyon szépek voltak.

Kicsit lejjebb tekintve ugyan ez a vonal futott körbe kétszer a derekán, ugyan ezzel a motívummal. Ha nem hibáztam mellé, akkor ezt egy páncélnak felel meg, amit nagyon eltér a kimonó stílusától, viszont nagyon jól festett benne. Pláne úgy, hogy az ezüsttel futtatott köpenye sokkal jobban megnyomta a látványt. Nem akartam megbámulni, de már magam is fegyelmeztetnem kellett, hogy jó lenne leállni.

Mielőtt meghajoltam volna még utoljára az arcára pillantottam. Halványan, de fogait villantva mosolygott rám. Barna szemei megigéztek, szinte beszippantottak és elnyeltek, hogy aztán az idők végezetéig ott ámúljam és csodáljam őket. Nagy önkontrollara kellett magam figyelmeztetnem, hogy végre tényleg tiszteletem tegyem és meghajoljak.

Viszonozta tettem, amit utána az követett, hogy mellém lépett, kezeit háta mögé rejtette és kisugárzásával ugyan, de arra kényszerített, hogy hozzácsatlakozva lépkedni kezdjek mellette. Fogalmam sem volt, hogy hogy csinálja, de el voltam tőle titokban ragadtatva.

-                Szóval, ha nem veszi tolakodásnak, akkor újra megkérdezem, ön Park Wansoo lánya? – nézett maga elé továbbra is ugyan azzal a mosollyal.

Másokat nézett, de tudta, hogy a szemem sarkából engem figyel, mivel mikor bólintottam azt ő is bólintással nyugtázta.

-                Park Boyoung – vágtam rá egyből. Még visszagondolva sem tudtam, hogy miért esett ki ilyen gyorsan a számon.

-                Örülök a találkozásnak Boyoung. – Az eddigi hivatalos megszólítás ekkortól elmaradt és csupán csak baráti hangnem maradt meg irányomba. – Choi Jonghun vagyok, az a bizonyos nagy valaki, akit mindig suttogva és sugdolózva emlegetnek.

Felkuncogott halkan saját elképzelésén, ami lényegében igaz is volt, mivel volt egy személy, akit tényleg így kezeltek, de álmomban sem képzeltem, hogy az a valaki ilyen lehengerlő személyiséggel van megáldva. Bármennyire fáj is bevallanom, nagyon bejött nekem mindenestől.