Harmadik fejezet

Mikor az ablak felé fordítottam fejem, tisztán láttam, hogy mennyire szép időnk volt az őszt meghazudtolva. Ha kicsit több erőm lett volna, akkor elbóklásztam volna odakint, hogy szívjak magamba egy kis D-vitamint is, mielőtt a tél magába szippant.

De tisztában voltam azzal, hogy aznap ez is csak egy ábránd marad, mivel kevés időm maradt, hogy apámnak jelentést tegyek, és azt a keveset se pazarolhattam el mással, mint alvással.

Kutyafuttában tömtem be azokat a finomságokat, amit Keunsuk hozott, míg hallgattam, ahogyan panaszosan gesztikulált az asztal túloldalán. Tudtam, hogy ki fog belőle törni, csak idő kérdése. De nem zavart. Legalább ennyivel is többet maradhattam vízszintesen, és élvezhettem a párnám, no meg a paplanom meghitt ölelését, amiért az agyonhajszolt testem roppant hálás volt.

***

Hónapokkal később, mikor az ősz átadta helyét a télnek sokkal eseménydúsabb időszak következett. Az éves, rendhagyó bál közeledtével mindenki egyre inkább kezdte a fejét elveszíteni. Többek között én is, mert apám egy igazán nagyra becsült vadászt akart azon a napon bemutatni, amiért külön kérte, hogy vegyem fel a legjobb formám, és viselkedjek illedelmesen.

A bál előtt pár nappal viszont összefutottam egy számomra ismeretlen alakkal, s annak hű követőjével, akik a főrezidencián masíroztak fel, s alá. Teljesen otthon érezték magukat. A cifrább öltözetű, aki a szolgája lehetett, néha rám pillantott, de ezen kívül nem törődtek velem, ahogy én se velük. Az sem érdekelt különösebben, hogy az egyikük befogott démon. Mint említettem már,  akkoriban nagyon elszaporodtak a „házi kedvencek”, így meg sem lepődtem már, ha egy nemesebb, rangosabb személy közelében mindig megérzéseim támadnak.

Az esemény napján kész gyomorgörcs kísért egészen sötétedésig. Estére már abba fáradtam el, hogy idegeskedtem. Nem szerettem a kitüntetett figyelmet, és egyszer sem örültem annak, hogy a főnök oldalán kellett virítanom, de nem volt más választásom. Keunsuk volt az egyetlen, aki tartotta bennem a lelket.

Ruhám illetően nem vittem túlzásba. Egy combközépig érő, testre simuló, pánt nélküli, vörös ruhát választottam, amit fekete csipkés anyag borított kívülről. Ehhez még egy ugyan ilyen vörös öv dukált, s egy egyszerű, fekete magassarkú. Hajam hanyagul fogtam hátul össze, így a rövidebb tincseim szépen keretezték pufi arcom. Utolsó simításként, csak a nagy szemem emeltem ki, és már készen is voltam, hogy túléljem az estét.

Az éjszakai mulatozást a nagy konferenciateremben kezdtük. Míg a csoportunk apraja-nagyja összegyülekezett a bál helyszínén, addig apámnak – és vele együtt sajnos nekem is – kötelessége volt, hogy az utolsó megbeszélést megtartsa, s átbeszéljék a következő lépéseket. Jó lányként viselkedtem, és próbáltam mindenre odafigyelni, hogy pótoljam a hiányosságaim. Ezekből akadt bőven, mivel nem igazán vettem részt az e fajta eseményeken, mert nem volt időm, sem energiám rá. Ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor azt is hozzá tehettem volna, hogy leginkább kedvem nem volt a dologhoz, pedig néha nem ártott volna.

Valahol az est közepén végképp úgy éreztem, hogy elvesztem abban a világban, amit magaménak kellett volna tudnom. Beszélgettem emberekkel, de akkor is leginkább az incubusaik érdekeltek.

Nem sokan hozták magukkal, de némely ember nagyon szeret kérkedni, és annak elengedhetetlen része volt, hogy a nagyközönségnek bemutassa az idomított démonát. Noha Keunsuk is velem volt, én mégsem azért hoztam el, hogy mutogassam, hanem, hogy ott legyen, ha baj van.

Szóval, míg az emberekből áradt a szó, én szavak nélkül analizáltam a vele érkező pokollakóját.

Igaz, hogy szelídnek tűnnek, de a látszat sokszor csalhat.

Míg ezek a lényeknek nem pusztulnak el se a szenteltvíztől, se a napfénytől, így az egyházi hókusz - pókusz nem jöhetett szóba egyszer sem, mikor arra került a sor, hogy szembe kerüljek eggyel. Bár tény, hogy leginkább éjjel támadnak, attól nem kizárt, hogy valakit nappal is az elméjük végzetes csapdájába csábítsanak. Mivel fizikálisan nem igazán erősek, így mentális oldaluk a fejlett, s egyben a legveszélyesebb. Ugyanis a szexuális vonzásukkal a gyenge embereket hamar akaratuk alá hajtják. Számukra nem szükséges az éjszakát sem megvárni, mivel nappal is ugyan olyan erejük teljében vannak, mint a sötétség leple alatt.

Hatékony képességeikkel, minden érintéssel vagy csókkal erőt szívnak el a kiszemeltből. Nem elég, hogy akaraterőnk fogy el, még a testünk is feladja a harcot a lénnyel szemben, így igen hamar kerülünk kiszolgáltatott állapotba. Az áldozatok az aktus után általában meghalnak, amit az orvostudomány hirtelen beállt szívleállásnak titulál. Mivel démonok, képesek bárhol eltűnni, illetve ismét feltűnni, emiatt nagyon gyorsak. Fegyverük a karmaikon kívül nem igazán vannak, bár emberi alakjuknál mégis előfordulhat a korhoz jellemző fegyverzet, de még ekkor is nagyon erős a mentális erejük, így kevés lénynél található bármiféle ártalmi tárgy.

Az is köztudott tény, hogy leginkább magányos embereket támadnak meg, de akár álarc mögé is bújhatnak, s álmunkban hihetjük azt, hogy kedvesünk van mellettünk.

Jellemük higgadt, nyugodt és magabiztos, de egyben alattomos is. Bár nehéz őket felbőszíteni, azért jobb az óvatosság.  Jelenlegi helyzetünkből ítélve se lehetünk elég biztosak abban, hogy az általunk uralt démon annyira kezes bárány, mint mi hisszük.

Aki akarja elhiszi, aki nem, az csak akkor állna át a másik oldalra, ha szemben találja magát vele. De ekkor már késő.

-                De elgondolkodott, kisasszony. – motyogta valaki a fülem mellett. Bármin is bambulhattam el, elég látványos lehetett, ha már ennyire be kellett hajolnia a magánszférámba.

Elhajolva vettem szemügyre a fickót, aki megszólított. Arcvonásait egyből felismertem. Ő volt az, akivel a rezidencián összefutottam pár nappal ezelőtt, de az akkori, és mostani kinézete nagyon más, mégis ugyan az. Az profilja nem változott, de a ruhája és frizurája szinte felismerhetetlenné tették.

Elnéztem oldalra, hogy biztos legyek abban,hogy ő az, nem eddig egy hasonmása. Igen, egy pillanatra azt is átvillant az agyamon, hogy ketten vannak, egy amolyan jó és rossz személy, de mikor démonja meghajolt előttem, már biztos voltam abban, hogy nincs két személy.

Ebben az esetben viszont nagyon nagy meglepetést okozott. Haja alsó fele lefésülve, míg a többi része felállítva díszelgett ugyan abban a színben, amiben aznap láttam: feketében. Ez még normális, de azon a délutánon nem tűnt ennyire királyinak. Öltözéke volt a korona rajta. Egy japán fekete kimonóra emlékeztetett az alsó ruházata, aminek elején két fényes, vastag acél csík keresztezte egymást a mellkasa közepén. Ezeken a csíkokon valamiféle motívum rajzolódott ki, amit nem láttam pontosan mi az, de még így is nagyon szépek voltak.

Kicsit lejjebb tekintve ugyan ez a vonal futott körbe kétszer a derekán, ugyan ezzel a motívummal. Ha nem hibáztam mellé, akkor ezt egy páncélnak felel meg, amit nagyon eltér a kimonó stílusától, viszont nagyon jól festett benne. Pláne úgy, hogy az ezüsttel futtatott köpenye sokkal jobban megnyomta a látványt. Nem akartam megbámulni, de már magam is fegyelmeztetnem kellett, hogy jó lenne leállni.

Mielőtt meghajoltam volna még utoljára az arcára pillantottam. Halványan, de fogait villantva mosolygott rám. Barna szemei megigéztek, szinte beszippantottak és elnyeltek, hogy aztán az idők végezetéig ott ámúljam és csodáljam őket. Nagy önkontrollara kellett magam figyelmeztetnem, hogy végre tényleg tiszteletem tegyem és meghajoljak.

Viszonozta tettem, amit utána az követett, hogy mellém lépett, kezeit háta mögé rejtette és kisugárzásával ugyan, de arra kényszerített, hogy hozzácsatlakozva lépkedni kezdjek mellette. Fogalmam sem volt, hogy hogy csinálja, de el voltam tőle titokban ragadtatva.

-                Szóval, ha nem veszi tolakodásnak, akkor újra megkérdezem, ön Park Wansoo lánya? – nézett maga elé továbbra is ugyan azzal a mosollyal.

Másokat nézett, de tudta, hogy a szemem sarkából engem figyel, mivel mikor bólintottam azt ő is bólintással nyugtázta.

-                Park Boyoung – vágtam rá egyből. Még visszagondolva sem tudtam, hogy miért esett ki ilyen gyorsan a számon.

-                Örülök a találkozásnak Boyoung. – Az eddigi hivatalos megszólítás ekkortól elmaradt és csupán csak baráti hangnem maradt meg irányomba. – Choi Jonghun vagyok, az a bizonyos nagy valaki, akit mindig suttogva és sugdolózva emlegetnek.

Felkuncogott halkan saját elképzelésén, ami lényegében igaz is volt, mivel volt egy személy, akit tényleg így kezeltek, de álmomban sem képzeltem, hogy az a valaki ilyen lehengerlő személyiséggel van megáldva. Bármennyire fáj is bevallanom, nagyon bejött nekem mindenestől.

Második fejezet

Tisztán emlékeztem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna, pedig hat év az nem kevés idő.

Keunsuk akkor is emberi alakjában állt előttem. Bakancsa igencsak kopottasnak látszott. Fekete, csőszárú nadrágja szakadt, és véres volt, de a vastag kutyasétáltató lánca, ami a nadrágját ékesítette, mint dísz, és szegecses öve gyorsan tovább húzták figyelmem. Fogalmam sem volt, hogy miért néztem meg ilyen alaposan azt, aki éppen a lábam taposta meg. Talán pont azért, mert olyan hirtelen állt meg az eset után, és nekem sem volt jobb ötletem.

Tekintetem tovább haladt öltözékén, ami november elejéhez hű volt. Bár kilátszott szürke pulóverének alja itt-ott csípőjénél, azért az a bőrkabát rettentően jól nézett ki rajta, még úgy is, hogy jobb keze a zsebébe volt bújva. Egy ideig el is kalandoztam azon a területen, hol egyik szemmel nézve, hol pedig mind a kettővel. Berúgva kellett egy kis idő az agyamnak, hogy felfogja a dolgokat, és összerakja a teljes képet. Mikor mindezzel kész voltam, futattam tovább rajta szemeim.

Félig kicipzárazott kabátja engedett egy kis teret arra, hogy meglássam nyakának és arcának egy részét. Arcformája szív alakú volt, ajkának alsó fele kissé telt, orra arányos a formához, de szeme éppen akkor meglehetősen kicsinek, s keskenynek tűnt. De talán csak azért látszott annak, mert rám hunyorgott.

Haja hullámos volt, és néhány kósza tincse simogatták kapucnija íves vonalát, ami eltakarta arcának nagy részét, mikor belefújt a fagyos éjszakai szél. Azt a kezét, ami nem a zsebében hevert, szájához emelte, s beleszívott a cigarettájába, ami pár pillanatra vörösen izzott fel. Következő pillanatban füstrengeteg távozott ajkai közül, hogy egy rövid időre eltakarja arcának egészét. Úgy nézett ki, mint egy vézna, füstöt okádó sárkány.

Mereven bámultam rá, pedig forgott velem a világ, és kicsit sem esett jól, hogy ilyen szögben kellett tartanom a fejem, de nem tudtam levenni róla a tekintetem. Úgy éreztem, ha megteszem, utálni fogom magam amiatt, hogy egy másodpercet is elvesztegetek ebből a hihetetlenül csodálatos látványból. Sokat akartam belőle, vagy még attól is többet.

Nagy nehezen felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem az idegent, aki csak némán állt és nézett rendületlen. Tekintete úgy követte mozgásom, ahogy az enyém az övét. Minden mozdulatára figyelmes voltam, még arra is, ha mélyebb levegőt vett. Talán kettőt szívhatott a bűzrúdból, majd leejtette a földre, s odafigyelés nélkül taposta el. Ekkor ejtett egy csábosabb mosolyt, amitől gerincem mentén kirázott a hideg. Ebben a pillanatban éreztem, hogy nincs valami rendben ezzel a sráccal.

Maga az, hogy egy férfi mosolyog, még nem ad okot arra, hogy bárkiről is feltételezzek rosszat, de a beépített érzékelőim akkor jutottak el arra a pontra, hogy riasszanak, ami csak azt jelentette, hogy ideje lenne minél messzebb kerülni tőle. De, mire megmozdultam volna, már a falnak voltam passzírozva. Semmi erőm nem volt ellenkezni.

-                     Nézzenek oda, egy vadászba botlottam... – mosolygott tovább rendületlenül. Szemei csak úgy csillogtak az örömtől. Persze nem azért, mert annyira szerette volna a magunkfajtákat, hanem azért, mert az állapotom látva könnyű zsákmánynak nézett.

Ekkor esett le, hogy kivel, vagyis, hogy mivel volt dolgom. Tudtam, hogy nyilvánosan nem fogja felvenni alakját, és nekem esni, de nagy volt az esély arra, hogy magával visz, és egy eldugott zugban kiszipolyozza az energiám. Gyorsan kellett cselekednem, ha élve akartam megúszni a dolgot, mert ismereteim szerint az az incubus, aki felismer egy vadászt, már nem kezdő.

Kattogott az agyam eszeveszetten, de hasztalanul, mert elöntött egy érzés, aminek pont akkor nem kellett volna. Pillanatok alatt láttam meg gyomrom tartalmát az előttem álló férfin. Bár a szégyenérzet bennem volt, már nem tudtam mit tenni.

-                     Bocsánat.. – hajolgattam meg sűrűn, már amennyit engedett a tér kettőnk között.

Keunsuk teljesen lesokkolódott pár másodpercre, majd matatni kezdett zsebeimben. El akartam tántorogni onnan, hogy megszabaduljak tőle, de határozottan csuklóm köré fonta ujjait, és elkezdett rongybabaként ráncigálni, míg meglehetősen gyors tempóban szidott. Annyira nem voltam jól, hogy szinte imádkoztam, hogy a marék gyomortartalmam maradjon bent.

-                     Ha nem hagyod abba, akkor újra le foglak hányni – néztem rá. Nem nagyon érdekelt, hogy ő mit mond, de gondolom őt már annál jobban.

-                     Tudod mennyibe került ez nekem? Van némi fogalmad arról, hogy ez nem csak egy egyszerű boltban vásárolt szar, hanem egy olasz bőrből, kifejezetten rám szabott kabát?! Van fogalmad?! – ordított rám, amire megvontam a vállam.

-                     Honnan tudnám? Nem vagyok a feleséged, hogy ismerjem a ruhatárad – löktem arrébb. Semmi kedvem nem volt egy istenverte démonhoz sem. Csak vizet akartam, és az ágyam, hogy kialudjam ezt az estét.

Összefogtam vékony kabátom magam előtt, és elindultam abba az irányba, amerről a pasas jött. Nyugodt voltam, hogy leszereltem, de igazából ez nem így történt. Pár utcával arrébb az én cipőm kopogása mellett másé is hallatszott, viszont akárhányszor hátranéztem, senki nem volt ott. Húsz évesen nem volt még akkora bátorságom, mint a későbbi időkben. Lehet, hogy jól ki voltam képezve, és tűrtem a fájdalmat, de legbelül védtelen fiatal nőnek éreztem magam, főleg abban a pillanatban, hogy úgy tűnt valaki követ. Egyből a dzsekis démonra gondoltam. Féltem attól, hogy elégtételt akar venni, és ha meg is küzdök vele, nem lesz elég erőm arra, hogy nyerjek is. Nagyon siettem haza, hogy magamhoz vegyem a fegyvereim, ám a sarkon a megérzésem beigazolódott.

Keunsuk kilépett elém és a tárcám tartotta fel kezében. Ezer közül felismertem volna, hisz az elején a saját arcképem díszelgett, rányomtatott formában.

Nem voltam önimádó soha, de se kutyám, se macskám nem volt, csak egy apám, aki vasmarokkal akart belőlem férfit nevelni fiúgyerek hiány miatt. Sokáig úgy is öltöztetett, mintha a fia lennék, de a pubertás közbeszólt. Nehezen adta be a derekát, de tizenhat évesen megkaptam az első lányruhám.  Azóta minden percét kiélveztem annak, hogy nő lehetek.

-                     Kicsi Boyoung, jobban is vigyázhatnál a cuccaidra – dobta nekem a tárcát. Amint elkaptam, egyből kutakodni kezdtem benne. A pénzem hiányzott, az apró kivételével.

-                     Hééé! – csattantam fel dühösen.

-                     A tisztítót talán állja, és örülj, hogy nem a lakásodon dekkolok, hogy megegyelek. Pedig igen finom falatnak tűnsz. Viszont a címed megjegyeztem, s megnyugtatlak, nem most fogsz utoljára látni. – intett egyet kuncogva, s eltűnt.

Futva mentem haza, és egyből bezárkóztam. Nem voltak barátaim, hogy felhívjak, és megkérjek valakit, hogy jöjjön át hozzám legalább reggelig. Egyedül apámat tudtam volna hívni, de inkább ettem volna meg a kezem, minthogy őt hívjam. Nem, soha! Így csak maradtak a zárak és a fegyvereim.

Keunsuk talán rá egy hétre jelent meg éjszaka, a démoni alakjában. Akkor már nem voltam olyan élettelen, mint a discozás napján. Minden érzékem élesen működött, ahogy reflexeim is. Azt hiszem megleptem vele, mikor rám mászva próbálta belőlem kiszívni az energiám. Annak ellenére, hogy igencsak fejlett démon, én készültem az érkezésére. Nem tagadom, egy pillanatra megijedtem, ahogy az álmomból felriadva szemeivel találkoztam először, de gyorsan félresöpörtem az érzést, s egy kemény csatározás után elfogtam.

Meg kellett volna ölnöm, de inkább fogvatartottam titokban, hogy sokáig kiéljem első győzelmem ízét. Hónapokon keresztül kínoztam, hogy megtörjön, és be tudjam állítani szolgálatomba. Egyesek azóta sem hitték el, hogy én csináltam egyedül, de ennek ellenére a nagyobb vadászok körében divattá vált, hogy házi kedvencnek, vagy inasnak tartsanak egy démont. Persze nekem Keunsukkal nem ez volt a tervem, hanem, hogy minél hatékonyabban vadászhassak, és minél több pokollakót foghassak el.

Talán két évig tartott, mire annyira összekovácsolódtunk, hogy barátomként tartottam számon, és ő is rájöjjön arra, hogy jól jár, ha mellettem marad. Így addig védve marad a többi vadásztól, míg engem szolgál, és minden általam elfogott démon energiájának egy részét is megkapja, ha érdemesnek tartom rá.

Első fejezet

Tizenkettedik kilométer… ez az! – futott át az agyamon, ahogy a kis ketyerémre néztem, mi hűségesen mérte nekem a futási távom akár reggel, akár este nyaggattam.

Leültem a kedvenc parkom járdájának szélére kicsit kifújni magam. Erősen vonzó mágnes volt a hely, mi ősszel idecsődített sok embert. Egyesek reggeli sétájukat, mások a futásuk ejtették meg, míg a többiek a munkába rohanva, esetleg csak az idejük eltöltve ragadtak egy kis időre az őszi juharfák tündöklésének fogságában. Sötétbarna, kusza ágaikon még ott táncoltak a széllel karöltve azon levelek, melyek még nem hullottak le a helyükről. Pirosas, narancsos, barnás, itt-ott némiképp aranyos árnyalatúra festve az így is festői szépségű tájat.

Bármely időszakban is jártam itt, mindig elcsodálkoztam szépségén. Órákig képes voltam a fák leveleit nézni, egyszerűen megbabonáztak annak ellenére is, hogy csak fák.  Akárhogy is legyen, csodálatos volt így lezárni a napot.

Míg másoknak éppen csak kezdődött a nap, az enyém talán akkor ért véget.

Munkám nézve az is csoda, hogy egyáltalán élek még. Sosem volt, és nem is lesz könnyű, de ebben nőttem fel. Az elődeim mind ezzel foglalkoztak. Sajnos volt, hogy ebbe lelték haláluk is, de én híven őrizgetem a szívemben azt a kevés esélyt, hogy őszes tincsekkel, remegő kézzel és megannyi reumával egy szép, csendes nap után elszenderedve jön el a vég számomra.
De azt hiszem nagyon előre szaladtam.

Kis pihenőm után megnoszogattam sajgó testrészeim, és hazakocogtam. Nem annyira volt szüksége a tüdőmnek rá, de a lehető legjobb formám kellett hoznom. Majdnem hét is elmúlt, mire haza értem kis garzonomba.

Maga a lakás nem nagy.  Háromlépésnyi a folyosó hossza, melynek egyik oldalán a fürdő ajtaja, míg másik oldalán egy tükrös szekrény van, mit kacattartónak használok leginkább. A belépő végén terül el az extra mini nappali egy kanapéval, dohányzóasztallal, tévével a falon s egy kis puffal. Ja, és azzal az irtó puha szőnyeggel, amin szeretek elnyúlni egy - egy lusta napon. Ez igazán ritkán adódik meg, sajnos. Ettől csak a konyha kisebb. Két részes, fehér konyhaszekrény a szélessége, amiben a beépített gáztűzhely terebélyesedik el nagyrészt. Ami még itt van az egy negyven centis, halvány tölgyfaszínű, téglalap alakú asztal, amihez azonos színű szék járt. Egy, nem több és nem is kevesebb, így egy piros bárszék lett a társa, mit Keunsuk ajándékozott első látogatásán. A fenyő mintás laminált padló viszont már megkopott, recseg néhol, de még így is feldobja a helyet.  Kedvencem mégis a háló. Talán azért, mert tágasabb a lakás többi részétől vagy, mert ott tárolom az össze személyes holmim. Igazából nem tudom, de nemigen volt időm ezen morfondírozni.

Nagyot szippantva a vaníliás levegőbe némileg ellazultam, de nem eléggé, így egyből a fürdőbe vettem a kanyart. Majdnem teleengedtem a kádat forró vízzel, amibe levendulás fürdősót szórtam. A csap elzárása után bele is léptem, s elmerültem a földi mennyország egyik szeletében. Ezt a forró víznek köszönhetem, mert a fürdő többi része egyszerűen ronda még akkor is, mikor egy húzós meló után esem haza. A fal fehér, ami egyébként minden helyiségben. Azt hiszem, ez tipikus az ilyen lakások esetében. A csempe meg fogadjunk, hogy egy bontási helyről lett csak találom szerűen válogatva, mivel mindenféle színből akadt pár darab, épp csak rendszerezve nem voltak.

Fejemre tettem egy nyirkos törülközőt és kezdődhetett a relax.
Nem sokáig, mert hallottam, hogy valaki a zárammal babrált. A zárszerkezet kattant egyet, és a betolakodó máris megérkezett. Jobban belebújtam a habok biztonságába, mert láthatatlan akartam lenni. Húsz órája voltam talpon, és egy kis nyugalomra, alvásos-sötétségre, na meg kajára vágytam. Az utolsó gondolatra meg is kordult gyomrom.

-                 Ah, ez soha nem fog összejönni… - húztam le fejemről a törcsit. Hanyagul ledobtam a kád mellé, ami - a beleérkezésemkor túlfolyó víznek köszönhetően - némi hangot adva placcsant a tócsában. 

-                  Örülök, hogy megúsztad ép bőrrel. – Keunsuk hangja fészkelte be magát a fürdő csendes légterébe. - Éhes vagy? Hoztam ráment és rizssütit – csörgette meg a nejlonszatyrot. Egy morgást engedtem ki magamból, amit a gyomrom is követett egy újabb „üres a tank” jelzéssel. Rossz dolog, ha minden összefog ellened. Itt volt az ideje feladni ezt a reménytelen harcot. A gyomrom és a sors nyert!

-          Ezt is loptad, igaz? – emeltem fel pilláim és felé fordítottam fejem. Tekintetem lehetett volna neheztelő is, de már annyira megszokott volt ez Keunsuktól, hogy nem nagyon tudott már vele felhergelni. Magam sem értem, hogy miért kérdeztem rá…

-                     A lopott kaja is kaja, nem? Több pénz marad neked, és mindannyian jóllakunk – vette le a kabátját, de attól be-bepillantott rám, szinte már kioktatóan. A végén még én leszek a hibás, mert próbálnék ebben az őrült világban valami helyeset is tenni. Ch… - De, csakhogy megnyugtassalak, nem loptam! – tagolta. - Egy csinos lánytól kaptam, mert tetszem neki, és szeretné, ha az oppája lennék – vigyorgott önelégülten.

-                     Oh, szóval a leendő vacsorád lepett meg egy kis vacsorával? Szegény, ha tudná mi vár rá, nem lenne ilyen bőkezű! – adtam fel a dagonyázást.

Mikor elvonult tálalni, gyorsan megsikáltam magam, és kimásztam a kádból. Sötétkék köntösöm húztam magamra, minek zsebeinél egy – egy fehér lány jegesmaci díszelgett. Fejemre húztam a kapucniját, minek tetején egy medvefül pár van. Rettentően félelmetes lehetek ebben a szerelésben.

Seperc alatt teremtem a főzőhelyiség ajtajának mondott nyílásánál, zsebre dugott kézzel. A falnak támaszkodtam és néztem, ahogy a Hercegem tevékenykedett a konyhában. Tévedés ne essék! Keunsuk nem töltött be nálam semmiféle párkapcsolati vagy ágyasi státuszt. Csupán itt lakott, hogy jelenlétével folyton az agyamra menj, és néha átvegye az anyai szerepet felettem. Mindemellett ő az, aki infókat keresett, és segítséget nyújtott minden egyes új feladatomnál. Fegyverem, ha úgy akarom, de barátom és egyben foglyom is.

Szóval ő tölti be a legfontosabb szerepet az életemben már egy jó ideje. Ismer engem és én is őt. Persze találkozásunk hajnalán nem voltunk ennyire jó viszonyban. Akkoriban mindenáron meg akartam őt ölni, ahogy ő is arra pályázott, hogy valamilyen úton – módon kiszívja minden életenergiám. Nem is csoda, hisz Jang Keunsuk egy incubus. Az incubus pedig egy férfi nemű démon, ki az éj leple alatt szedi áldozatait. A héber mitológia szerint, éjszaka befekszik a nők mellé az ágyba, és szexuális viszonyt folytat velük egészen addig, míg minden csepp életerejüket magukévá nem teszi. Ezek a démonok rendelkeznek alakváltó képességgel, így a nappali megjelenésük nagyon eltér a vadászó formájuktól. Személy szerint én sokkal, de sokkal jobban szeretem az emberi alakjukat. Démonként nem éppen előnyös arcát mutatja Keunsuk sem, és nem is szerettem sosem úgy látni. Elég volt egyszer, a megismerkedésünk éjszakáján. Egyszerűen hátborzongató, ahogy egy olyan lény az ember felett tornyosul.

Már ott kezdődik, hogy bőrük színe szürkésfehér. Kezeiken vagy öt centiméteres feketés - sötétbarnás körmök éktelenkednek, a fejükön lévő szarvak hasonlítanak a kecskéjére, de ezek eltérő alakzatúak lehetnek. Ami ugyancsak eltérhet a megjelenésükben, az pedig a szárnyuk. Van, akinek kicsi, és van, akinek nagy, de minden esetben hártyás, s a szárnyhegyeiken szarvszerű kinövés borzolja tovább a kedélyeket. Az összhatást hosszúkás szemeik egészítik ki, melyekben a fekete egészet egy-egy lángsárga szembogár tarkít. Magasságuk csak enyhén nagyobb az emberi alakjuktól, s vonásaikat is ugyanúgy fel lehet vélni mind a két alakzatban. Így, aki jól ismeri őket, meg tudja különböztetni az incubusokat egymástól.

Viszont, úgy hat évvel ezelőtt, mikor vele találkoztam, nem igazán volt könnyű dolgom. Halloween éjjelén kicsit jobban kirúgtam a hámból, mint azt a buli elején gondoltam. Elszoktam az italtól, és így nem kellett sok, hogy teljesen elázva találjam magam a buli helyszíne előtt, mert annyi eszem még volt, hogy kikecmeregjek a friss levegőre józanodni.

Démonvadászként ezt nem engedhetném meg magamnak, hisz bármikor szükség lehet a reflexeimre, de megtörtént a baleset. Akkor este a levegő sem segített abban, hogy javítsak az állapotomon. A fal tövébe kucorodva próbáltam azért imádkozni, hogy ne történjen semmi. Se ellenőrzés, se munka, mert az biztos, hogy a felettesem – aki mellesleg az apám – úgy kiosztott volna, hogy azt nem tettem volna zsebre, s visszakerültem volna  fegyvereket élezni még egy pár évig.

Minden fohászom ellenére ez nem így történt. Bár apám nem jelent meg, és csak jóval később tudta meg, hogy a lánya csutak részegre itta magát, sikerült egy démonba botlanom. Pontosabban, ő botlott belém. És ez a démon volt az első incubus az életemben, Jang Keunsuk személyében.