Második fejezet

Tisztán emlékeztem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna, pedig hat év az nem kevés idő.

Keunsuk akkor is emberi alakjában állt előttem. Bakancsa igencsak kopottasnak látszott. Fekete, csőszárú nadrágja szakadt, és véres volt, de a vastag kutyasétáltató lánca, ami a nadrágját ékesítette, mint dísz, és szegecses öve gyorsan tovább húzták figyelmem. Fogalmam sem volt, hogy miért néztem meg ilyen alaposan azt, aki éppen a lábam taposta meg. Talán pont azért, mert olyan hirtelen állt meg az eset után, és nekem sem volt jobb ötletem.

Tekintetem tovább haladt öltözékén, ami november elejéhez hű volt. Bár kilátszott szürke pulóverének alja itt-ott csípőjénél, azért az a bőrkabát rettentően jól nézett ki rajta, még úgy is, hogy jobb keze a zsebébe volt bújva. Egy ideig el is kalandoztam azon a területen, hol egyik szemmel nézve, hol pedig mind a kettővel. Berúgva kellett egy kis idő az agyamnak, hogy felfogja a dolgokat, és összerakja a teljes képet. Mikor mindezzel kész voltam, futattam tovább rajta szemeim.

Félig kicipzárazott kabátja engedett egy kis teret arra, hogy meglássam nyakának és arcának egy részét. Arcformája szív alakú volt, ajkának alsó fele kissé telt, orra arányos a formához, de szeme éppen akkor meglehetősen kicsinek, s keskenynek tűnt. De talán csak azért látszott annak, mert rám hunyorgott.

Haja hullámos volt, és néhány kósza tincse simogatták kapucnija íves vonalát, ami eltakarta arcának nagy részét, mikor belefújt a fagyos éjszakai szél. Azt a kezét, ami nem a zsebében hevert, szájához emelte, s beleszívott a cigarettájába, ami pár pillanatra vörösen izzott fel. Következő pillanatban füstrengeteg távozott ajkai közül, hogy egy rövid időre eltakarja arcának egészét. Úgy nézett ki, mint egy vézna, füstöt okádó sárkány.

Mereven bámultam rá, pedig forgott velem a világ, és kicsit sem esett jól, hogy ilyen szögben kellett tartanom a fejem, de nem tudtam levenni róla a tekintetem. Úgy éreztem, ha megteszem, utálni fogom magam amiatt, hogy egy másodpercet is elvesztegetek ebből a hihetetlenül csodálatos látványból. Sokat akartam belőle, vagy még attól is többet.

Nagy nehezen felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem az idegent, aki csak némán állt és nézett rendületlen. Tekintete úgy követte mozgásom, ahogy az enyém az övét. Minden mozdulatára figyelmes voltam, még arra is, ha mélyebb levegőt vett. Talán kettőt szívhatott a bűzrúdból, majd leejtette a földre, s odafigyelés nélkül taposta el. Ekkor ejtett egy csábosabb mosolyt, amitől gerincem mentén kirázott a hideg. Ebben a pillanatban éreztem, hogy nincs valami rendben ezzel a sráccal.

Maga az, hogy egy férfi mosolyog, még nem ad okot arra, hogy bárkiről is feltételezzek rosszat, de a beépített érzékelőim akkor jutottak el arra a pontra, hogy riasszanak, ami csak azt jelentette, hogy ideje lenne minél messzebb kerülni tőle. De, mire megmozdultam volna, már a falnak voltam passzírozva. Semmi erőm nem volt ellenkezni.

-                     Nézzenek oda, egy vadászba botlottam... – mosolygott tovább rendületlenül. Szemei csak úgy csillogtak az örömtől. Persze nem azért, mert annyira szerette volna a magunkfajtákat, hanem azért, mert az állapotom látva könnyű zsákmánynak nézett.

Ekkor esett le, hogy kivel, vagyis, hogy mivel volt dolgom. Tudtam, hogy nyilvánosan nem fogja felvenni alakját, és nekem esni, de nagy volt az esély arra, hogy magával visz, és egy eldugott zugban kiszipolyozza az energiám. Gyorsan kellett cselekednem, ha élve akartam megúszni a dolgot, mert ismereteim szerint az az incubus, aki felismer egy vadászt, már nem kezdő.

Kattogott az agyam eszeveszetten, de hasztalanul, mert elöntött egy érzés, aminek pont akkor nem kellett volna. Pillanatok alatt láttam meg gyomrom tartalmát az előttem álló férfin. Bár a szégyenérzet bennem volt, már nem tudtam mit tenni.

-                     Bocsánat.. – hajolgattam meg sűrűn, már amennyit engedett a tér kettőnk között.

Keunsuk teljesen lesokkolódott pár másodpercre, majd matatni kezdett zsebeimben. El akartam tántorogni onnan, hogy megszabaduljak tőle, de határozottan csuklóm köré fonta ujjait, és elkezdett rongybabaként ráncigálni, míg meglehetősen gyors tempóban szidott. Annyira nem voltam jól, hogy szinte imádkoztam, hogy a marék gyomortartalmam maradjon bent.

-                     Ha nem hagyod abba, akkor újra le foglak hányni – néztem rá. Nem nagyon érdekelt, hogy ő mit mond, de gondolom őt már annál jobban.

-                     Tudod mennyibe került ez nekem? Van némi fogalmad arról, hogy ez nem csak egy egyszerű boltban vásárolt szar, hanem egy olasz bőrből, kifejezetten rám szabott kabát?! Van fogalmad?! – ordított rám, amire megvontam a vállam.

-                     Honnan tudnám? Nem vagyok a feleséged, hogy ismerjem a ruhatárad – löktem arrébb. Semmi kedvem nem volt egy istenverte démonhoz sem. Csak vizet akartam, és az ágyam, hogy kialudjam ezt az estét.

Összefogtam vékony kabátom magam előtt, és elindultam abba az irányba, amerről a pasas jött. Nyugodt voltam, hogy leszereltem, de igazából ez nem így történt. Pár utcával arrébb az én cipőm kopogása mellett másé is hallatszott, viszont akárhányszor hátranéztem, senki nem volt ott. Húsz évesen nem volt még akkora bátorságom, mint a későbbi időkben. Lehet, hogy jól ki voltam képezve, és tűrtem a fájdalmat, de legbelül védtelen fiatal nőnek éreztem magam, főleg abban a pillanatban, hogy úgy tűnt valaki követ. Egyből a dzsekis démonra gondoltam. Féltem attól, hogy elégtételt akar venni, és ha meg is küzdök vele, nem lesz elég erőm arra, hogy nyerjek is. Nagyon siettem haza, hogy magamhoz vegyem a fegyvereim, ám a sarkon a megérzésem beigazolódott.

Keunsuk kilépett elém és a tárcám tartotta fel kezében. Ezer közül felismertem volna, hisz az elején a saját arcképem díszelgett, rányomtatott formában.

Nem voltam önimádó soha, de se kutyám, se macskám nem volt, csak egy apám, aki vasmarokkal akart belőlem férfit nevelni fiúgyerek hiány miatt. Sokáig úgy is öltöztetett, mintha a fia lennék, de a pubertás közbeszólt. Nehezen adta be a derekát, de tizenhat évesen megkaptam az első lányruhám.  Azóta minden percét kiélveztem annak, hogy nő lehetek.

-                     Kicsi Boyoung, jobban is vigyázhatnál a cuccaidra – dobta nekem a tárcát. Amint elkaptam, egyből kutakodni kezdtem benne. A pénzem hiányzott, az apró kivételével.

-                     Hééé! – csattantam fel dühösen.

-                     A tisztítót talán állja, és örülj, hogy nem a lakásodon dekkolok, hogy megegyelek. Pedig igen finom falatnak tűnsz. Viszont a címed megjegyeztem, s megnyugtatlak, nem most fogsz utoljára látni. – intett egyet kuncogva, s eltűnt.

Futva mentem haza, és egyből bezárkóztam. Nem voltak barátaim, hogy felhívjak, és megkérjek valakit, hogy jöjjön át hozzám legalább reggelig. Egyedül apámat tudtam volna hívni, de inkább ettem volna meg a kezem, minthogy őt hívjam. Nem, soha! Így csak maradtak a zárak és a fegyvereim.

Keunsuk talán rá egy hétre jelent meg éjszaka, a démoni alakjában. Akkor már nem voltam olyan élettelen, mint a discozás napján. Minden érzékem élesen működött, ahogy reflexeim is. Azt hiszem megleptem vele, mikor rám mászva próbálta belőlem kiszívni az energiám. Annak ellenére, hogy igencsak fejlett démon, én készültem az érkezésére. Nem tagadom, egy pillanatra megijedtem, ahogy az álmomból felriadva szemeivel találkoztam először, de gyorsan félresöpörtem az érzést, s egy kemény csatározás után elfogtam.

Meg kellett volna ölnöm, de inkább fogvatartottam titokban, hogy sokáig kiéljem első győzelmem ízét. Hónapokon keresztül kínoztam, hogy megtörjön, és be tudjam állítani szolgálatomba. Egyesek azóta sem hitték el, hogy én csináltam egyedül, de ennek ellenére a nagyobb vadászok körében divattá vált, hogy házi kedvencnek, vagy inasnak tartsanak egy démont. Persze nekem Keunsukkal nem ez volt a tervem, hanem, hogy minél hatékonyabban vadászhassak, és minél több pokollakót foghassak el.

Talán két évig tartott, mire annyira összekovácsolódtunk, hogy barátomként tartottam számon, és ő is rájöjjön arra, hogy jól jár, ha mellettem marad. Így addig védve marad a többi vadásztól, míg engem szolgál, és minden általam elfogott démon energiájának egy részét is megkapja, ha érdemesnek tartom rá.